A szerzet alapköveit Berecz Erzsébet celldömölki tanítónő és Kühár Flóris bencés szerzetes rakták le, az 1920-as években. Berecz Erzsébet írja az alföldi misszióra készülődve: "Indulás előtt Pannonhalmára okvetlen elmegyek. Szeretném, ha az a kövekben élő lélek mélyen átjárná egész lényemet, így csodás erejével az Alföld futóhomokján is megkövesedett hitet teremthetnék."

Az elszórtan, tanyákon élő emberek között óriási lelki-, szellemi- és fizikai ínség várta. Sejtette ezt. Tudta, hogy sokáig nélkülöznie kell majd a szentáldozás kegyelmét, de a csillag hívta, s érezte, hogy mennie kell. Útra kelt - mint mondotta -, hogy elhagyja Istent az Istenért. A tiszaugi földbirtokos Steer házaspár fogadta kastélyába, akiknek szívügyük volt a birtokaikon élő egyszerű nép testi-lelki felkarolása. Bözsike - ahogy akkoriban legtöbben szólították - innen hamar felmérte a missziós terület szükségleteit, nagyságát és érezte, hogy munkatársak kellenek. Régi vágy találkozott ekkor ezzel az égető szükséggel, miszerint életre kellene kelteni Magyarországon a bencés szerzetesség török időkben kiveszett női ágát. E kettő metszéspontjában merült fel a közös élet-, majd a szerzetalapítás gondolata. Berecz Erzsébet bencés obláta volt - szerzetesi nevén Skolasztika nővér - ; azonban a hagyományos obláta-állapotnál valami többre, szorosabb Krisztus-követésre gondoltak. Kühár Flóris elkészítette a közösség szabályzatát, a Steer család pedig az újfalusi tanyák között földet adományozott, rajta egy megüresedett ispánlakással. Itt indult el 1927. augusztus 1-én a közösség élete egy lelkigyakorlattal, amelynek mottója ez volt:

"Benedictus Deus qui ducit." -"Áldott az Isten, aki vezérel minket."

Vezérelte őket az Isten, és Általa csodálatos munkát végeztek: több generációt tanítottak egyszerre írni, olvasni, számolni, keresztet vetni. Ellátták a betegeket; összefogták és közösséggé formálták az elszórtan élő és gyakran egymástól elszigetelődött embereket. A nép éhezte és szomjazta a hit igazságait, a nővérek gondoskodását, akik népmissziókat szerveztek és azokat elő is készítették. A missziók vezetésére bencés atyákat hívtak.

A közösség is szépen gyarapodott testvérekben. Skolasztika nővér egészségét azonban felemésztette az a munkatempó, amelyet diktált magának, így fiatalon, 34 évesen, az életszentség hírében halt meg 1932-ben. Hamvai az 1943-ban felszentelt Zárdatemplom kriptájában pihennek.

A háború alatt a templom és a zárdaépület súlyosan megsérült, de megmaradt, s lakói is folytathatták közös életüket, munkájukat. A háború után Tiszaújfalun, az anyaházon kívül még nyolc helyen alakult kisebb ház. A nővérek mindenütt sokoldalú munkát végeztek: tanítottak, óvodát tartottak fenn, egyesületeket vezettek, betegeket ápoltak, s mindenek előtt a lelkipásztorok munkáját igyekeztek segíteni vagy pótolni.

A kommunista éra alatt megvonták a szerzet működési engedélyét. Az ekkor 50 nővérből álló közösség egy része Pannonhalmán kapott civil munkakört, mások plébániákon próbáltak elhelyezkedni az egyházközségek szolgálatában, ismét mások hazamentek. Az újfalui ház azonban sohasem volt elhagyatott, mindig volt friss virág, égő gyertya az oltáron és Skolasztika nővér sírjánál. A Pannonhalmán titokban belépők is ébren tartották a jövő reményét, ha nem is dolgozhattak akkor - eredeti szellem szerint - az Alföld missziójában. Ebben nagy érdeme volt Hajós Ida Placida nővérnek, aki idős korában is rendíthetetlen elszántsággal próbálta összefogni a közösséget az illegalitás éveiben.

 "A csillag hívott s éreztem, hogy mennem kell."

"Mindent a jó Istenre bízok és a Nagy-Alföld portengerében picike homokszem leszek."

Aztán mégis elérkezett a tavasz, s a mag kicsírázhatott: 1989 után a nővérek igencsak megfogyatkozott, maroknyi csapatát visszahozta hűségük a gyökerekhez, az alapítás helyére, Tiszaújfaluba (Tiszaalpár). A szinte lakhatatlanná vált zárdaépület és a fiatal jelentkezők miatt szükségessé vált, hogy a templom mellett új kolostor épüljön. 1995-re elkészült - "hegyre" épült, mert jelentőségét az Alföld síkján sem lehet elrejteni.A városiasodás folyamata megváltoztatta ugyan a tanyavilág képét, viszont korszerűbb eszközök segítik, teszik könnyebbé a találkozást, az emberek megszólítását. Mi pedig mégis csendet teremthetünk, távol a város zajától.

"Ha nagyon tudjuk majd a jó Istent, szent hivatásunkat és egymást szeretni, már a földön élvezhetjük az örök béke és öröm hazájának, boldogságának előízét."